A meg nem történt csodák másnapján

Elmúlt 2012 decembere, mégsem dőlt össze a világ, vagy legalább a gazdaság. Sokan csalódottak, mások nevetve mutogatnak. Az emberiségnek jókora része volt pozitív vagy negatív várakozásban és most a leginkább érzékelhető érzelem a csalódottság. A lelkesedők egy része már megtalálta a maga új megváltóját és az új időpontot is.  Ismét lehet készülni, várni a csodát. Aztán vagy eljön vagy nem.

Érdekes módon a tömeggel ellentétben nálunk megtörtént a csoda, bár nem pont december 21-én volt aktuális, sőt pontos napot sem tudnék rá mondani. Mindenesetre az adventi várakozás, befelé fordulás megsegítette ez bizonyos. Miben áll ez a csoda? Nagyon egyszerű, finom és kevéssé megfogható, mégis erőteljes változást hozott. Az élet minden területén elkezdett növekedni a fény és a szeretet. Dolgoztunk ezen már régóta, néha hosszabb-rövidebb időre nagyon szépen alakult is, aztán, mintha csak hintán ülnénk, visszalendültünk a „rossz oldalra”. De most valami megváltozott: Elmaradt a visszabillenés. Apró, pici dolog, mégis hatalmas változás.

A már szinte rutinnak számító összezördülések helyett mosoly és egymásra hangolódás. Olyan esetekben is, amikor komolyabb gombot nyomunk meg a másikon. Valahogy kevésbé vetítjük egymásra a meg nem oldott programjainkat, ha néha mégis, akkor a másik fél kellően józan és kívülálló tud maradni. Sikerült ez már korábban is, de most gyakorlatilag folyamatossá vált. Nem mondom, a régi énem számára néha kissé unalmas is, de igyekszem haladóbb és aranykoribb szórakozást találni, mint egy jó kis balhé.

Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy megtörtént-e a dimenzióváltás, azt válaszolnám, hogy igen.  Annak, aki látja nyilvánvaló, hisz vele megtörtént. Nem kellett nagy csinnadratta, tűzijáték vagy katasztrófa. A napok szépen átalakultak az elmúlt években, akkor is ha nem használtuk ki a tízmilliószoros napokat. Talán nem egy feltűnő kaput kellene figyelni, hanem észrevenni, hogy ahol lépkedünk megváltozott a táj. A sűrű sötét és félelmetes erdőben először csak ritkultak a fák, aztán ligetessé vált az egész, egyre hosszabban ért bennünket a Nap melege. Most pedig jópáran tisztáson állunk, ha szétnézek gyönyörű virágokat látok és a tavasz illatát érzem. Nem volt kapu, nem volt egy pont, csak folyamatos változás. Lépegettem akkor is, amikor hó volt: nehéz volt, csúszott és fájt amikor fenékre huppantam. De hittem benne, hogy mennem kell akkor is, amikor nem látszott jobbnak a ma a tegnapnál. Most is megyek, nem tudom merre visz tovább ez az ösvény, de szeretek rajta menni és örömmel várom a holnapot.

CsE